A veronai szerelmesek

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare műve, a "Rómeó és Júlia" minden idők legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a "gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek? Vagy az egymással vetélkedő Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének?

"A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett..." (Mészöly Dezső fordítása). E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának történetét, amelynek 1595-ös bemutató előadása azonnali és elsöprő sikert hozott. Majd az 1597-ben megjelent első nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: "Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan előadatott". A dráma népszerűsége az elmúlt bő négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.

A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbűvölő, történetük oly szívbe markoló, hogy színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt győződve a történet valódiságáról, és Verona történetéről szóló művében - magabiztosan, de némiképp önkényesen - 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának időpontját.

Az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzők műveiben is megtalálható. Példaként kell megemlíteni a görög Ephesziosz-nak a k.e. 2. századból származó "Anthia és Abrocomas" című elbeszélését. Shakespeare azonban, úgy tűnik sokkal közelebbi forrásból merített.

A "Rómeó és Júlia" történetéhez nagyon hasonlót mesél el Salernitano 1476-ban megírt "Novellinó"-ja, amit ötven évvel később Luigi da Porto is megírt. Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet. Az ő írását P. B. de Launay lefordította franciára, és bekerült a "Histoires Traiques" (Tragikus históriák) című gyűjteményébe is. A francia változatot 1562-ben A. Brooke "Romeus and Juliet" címmel versben, 1567-ben pedig W. Paynter "The Palace of Pleasure" (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.

Egy Olin H. Moore nevű amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: "Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecci és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban. Elképzelhető, hiszen a késő középkori Itáliában volt két nagy - egymással folytonosan vetélkedő - hatalmi érdekkör. Ők lehetnek a névadók? Egyenlőre nem bizonyított, de ha igen: akkor hogyan lett a két helyi pártból két gyűlölködő veronai család? A dologban valószínűleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték.

Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta "Rómeó és Júlia" őstípusának történetét. Tőle aztán egyenes út vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.

De hát - igazából - kit érdekel, hogy bizonyítható-e: valóban éltek a szerelmesek? Ami számít az William Shakespeare lángelméje, aki hallhatatlanná tette őket.




Ökológiai válság

A napjainkban sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalmát több, mint húsz évvel ezelőtt írták le először: "...a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől".

A jelenleg már tomboló környezeti és gazdasági válságot megelőzően csak kevesen értették meg, hogy mindez mit jelent a gyakorlatban. A fenntartható fejlődés politikai szlogenné silányult. Az emberiségnek súlyos klímaválsággal - szárazság, viharok, áradások - kell szembenéznie. Az egész világot súlytó élelmiszer, energia, majd pénzügyi válság következett be, s a tudósok - széles körének véleménye - szerint ezek még csak a globális válság figyelmeztető jelei.

Hogy mit lehet, és mit kell tenni a világméretű káosz és pusztulás elkerülése érdekében? Elvben két út járható: vagy az erőforrások felhasználásának hatékonyságát kell növelni, mintegy tízszeresére, miközben a fogyasztás állandó szinten marad, vagy a fogyasztást kell csökkenteni a jelenleginek az egytizedére. A politikai és gazdasági vezetés világszerte, az előbbi megoldást támogatta és támogatja. Miközben azt látjuk, hogy a hatékonyság növelése lassan és irtózatos mértékű erőforrás-felhasználással halad, ezzel párhuzamosan a fogyasztás mértéke, a pazarlás még nagyobb mértékben nő.

Tény, hogy mostanra már a globális ökológiai rendszer került veszélybe: "... az emberiség a jelenlegi fogyasztással és technológiával csak egy 25-30%-al nagyobb földön tudna tartósan élni. Az eltartóképesség túllépésére 1978-ban került sor, azóta természeti tőkénk felélésével növeljük ökológiai lábnyomunkat" (Magyar Tudomány, 2007/12).

A fenntartható gazdasági növekedés mítosza tehát egyértelműen lelepleződött: úgy, ahogyan eddig értelmezték, fenntarthatatlan! Egyedüli megoldás a fogyasztás mielőbbi, s a lehető legnagyobb mértékű csökkentése. Választási lehetőségünk mindössze annyi, hogy önként mondunk-e le a pazarlás körébe tartozó szolgáltatások igénybevételéről, vagy kicsit később, immár kényszer alatt tesszük meg ugyanezt.

Tehát mit kell tennünk? Erősíteni kell a helyi termelést és fogyasztást, növelni kell a kistérségek önfenntartó képességét, természetkímélő gazdálkodási formákat kell előtérbe helyezni, megújuló energiaforrásokat kell alkalmazni, minden tekintetben takarékosabban kell élni. Vannak tehát konkrét ajánlások, a kérdés az, hogy ezúttal hallgatunk-e rájuk?