Hannover Huszárezred a szabadságharcban

A 2. Hannover huszárezred az 1848-49. évi szabadságharc egyik legkiválóbb alakulata. Az ezredet 1848 tavaszán a temesközben állomásoztatták, és első alakulatként kapcsolódott be a délvidéki háborúba. A hannover-huszárok 1848 július 14-én, a Szent-Tamás ellen intézett első támadás során estek át a tűzkeresztségen.

Az ezred legénysége Erdélyből származott, parancsnoka Kiss Ernő ezredes és tisztikarának több mint fele végigszolgálta a szabadságharcot. Az ezred - elsősorban Kiss Ernő hűségének köszönhetően - kiváló törzstisztek sorát és három tábornokot is adott a szabadságharc katonai felsővezetésébe. Kiss Ernő ezredes (1848 okt. 12-től), gróf Vécsey Károly őrnagy (1848 dec. 12-től), és Pikéty Ágoston első kapitány (1849 jún. 26-tól) is tábornok lett a szabadságharc folyamán.

Az ezredet még a 18. században, Mária Terézia királynő utasítására (1742-ben) alapították erdélyi újoncokból, az osztrák örökösödési háború (1740-1748) hadműveleteire tekintettel. Első parancsnoka Kálnoky Antal ezredes volt (aki későbbi katonai pályfutása során a lovassági tábornoki rendfokozatba emelkedve is ezredtulajdonosi jogait 1784-ig megtartotta). Az 1848-49. évi szabadságharc idején Ernő Ágost, Hannover királya volt - 1847 és 1852 között - az ezred tulajdonosa és névadója.

A 2. Hannover huszárezred volt az egyetlen lovas alakulat, amely a szabadságharc folyamán mindvégig egyben tartva, ugyanabban a hadtestben harcolt. A többi huszár-alakulatot többnyire osztály kötelékben, különböző magasabb egységekben alkalmazták. A 2. Huszárezred a - Délvidékről, a Tisza középső folyásához felrendelt csapatokból megalakuló - III. hadtestbe osztva (Damjanich János, Knézich Károly majd gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornokok parancsnosága alatt) harcolta végig a tavaszi és a nyári hadjáratot, egészen a világosi fegyverletételig.

A hannover-huszárok részt vettek a szolnoki ütközetben, az isaszegi, a nagysallói, a peredi csatákban, majd a Komárom környéki hadműveletekben 1849 nyarán. A Görgey Artúr tábornok által vezetett, aradi összpontosításhoz történő levonulás során, az orosz lovassággal csaptak össze többször is. Valamennyi ütközetben jól helyt álltak. A hadseregvezetés a legmegbízhatóbb alakulatként tartotta számon, s rendszerint a döntő ütközethez tartalékolta az ezredet.

A szabadságharc alatt négy kiváló huszártiszt: a délvidéki hadműveletek során előbb Kiss Ernő (1848. okt 12-ig), majd gróf Vécsey Károly (1848. dec 12-ig), a III. hadtest kötelékében - a tavaszi és nyári hadműveletek során - előbb Pikéty Ágoston (1849. jún. 26-ig), majd Galvagni Cézár egészen a fegyverletételig (1849. aug 13-ig), volt az ezred parancsnoka.

Út a növénytől a gyógyszerig

A növényeket az ember mindig is használta fájdalomcsillapításra. Mágikus erőt tulajdonított nekik, majd fokozatosan megtanult különbséget tenni tulajdonságaik között.

Már az ókori Görögországban, az orvostudomány atyjának nevezett Hippokratész (i.e. 460-377) javasolta a spárgát és a fokhagymát vízhajtó tulajdonságáért, a mákot hipnotizáló hatásáért, míg a fűzfa leveleit lázcsillapító szerként.

Az időszámítás kezdetén agy másik görög orvos, Dioszkuridész megalkotta az első gyógynövényes herbáriumot, több mint 500 növényfajt bemutatva. Néhány évszázad később - arab és perzsa fordításban - ezt a munkát használják majd a muzulmán tudósok is, akik nagy hatással lesznek a kor egyetemeire.

Az afrikai és ázsiai kereskedelemnek köszönhetően a nyugati gyógyszerkönyvek - az évszázadok során - sokféle egzotikus növénnyel és fűszerrel gazdagodtak. Helyet kapott bennük a kámfor, a gyömbér, a fahéj, a szerecsendió, a szantál, a kurkuma, a ginszeng és a szenna. De mind a helyi, mind a távoli eredetű növények használatát még hosszú ideig kisebb-nagyobb mértékben a képzeleten alapuló néphit határozta meg.

Napjainkban a gyógynövények használatát a kémia fejlődése - amely lehetővé tette a növények hatóanyagainak szintetikus úton történő előállítását - sem befolyásolta. A növények nem tűntek el a gyógyszerkönyvekből. Éppen ellenkezőleg, szerepük most már kettős: egyrészt a valódi gyógynövény-terápia okán, amely továbbra is az egész növényt vagy kivonatát hasznosítja, másrészt a gyógykészítmények alapanyagaként.

Latinovits ködszurkálása

Nem található hivatalos indoklás arról, hogy - a hatvanas évek kiváló színésze - Latinovits Zoltán, miért nem rendezhetett előadást Budapest valamelyik színházában? Nem is lehet hivatalos dokumentummal bizonyítani, hogy ezt bárki megtiltotta volna neki. És azt sem, hogy Budapest bármelyik színházából kitiltották volna. Ennek ellenére, nagyon hamar Veszprémben találta magát.

Aczél György - a Magyar Szocialista Munkáspárt titkára, a hitbuzgalmi álarc mögé rejtőzködő cinikus pártfőnök - volt az, akinek a szava döntő volt a kultúra minden területének fontos kérdésében. Ebben is! Aczél tudta, hogy ha olyan ember kap lehetőséget önálló színházi munkára, aki nyilvánosan is kimondja - olykor az etikett szabályaira azért figyelve, de legtöbbször arra sem, - hogy a meglévő állapotokkal, a létező szocializmussal elégedetlen. Hangosan hirdeti: a meglévőnél jobbat, szebbet, igazabbat akar a színház falain belül, és kívül is! Ez már nagyon veszélyes, sőt tűrhetetlen!

Latinovits a meglévő állapotok kötelező és boldog tudomásul vétele helyett, az aminek lennie kellene igézetében élt. Jelenléte zavaró volt a kisebbség - erőszakkal, és egyre nagyobb erőfeszítéssel fenntartott - hatalmára nézve, rombolta a csak keveseknek hasznos szocialista kultúra tekintélyét. És mivel Aczél nem volt ostoba, pontosan látta, hogy Latinovits komoly veszély forrás az egész szocialista rendszerre nézve! Tehát kordában kellett tartani!

De nem börtönben, mert az feltűnő! Az aranykalitka - a szocialista kultúra számára - sokkal jobban megfelelt. A sasok, a sólymok az aranykalitkában is elpusztulnak, nemcsak a vasrácsok mögött. A szocialista realizmusnak volt logikája!

És a budapesti színházi életből kikoptatott Latinovits Zoltánnak a veszprémi színház kínált szerződést: egy szerep eljátszása és egy rendezés, ennyit engedélyezett a szocialista kultúrpolitika!