Arisztokrácia a dualista Magyarországon

A kiválasztottságnak az a különleges tudata, amely jellemezte a magyar arisztokráciát nem volt éppen csekélység a boldog békeidők Magyarországán sem. De mekkora társadalmi csoportról is van szó, amikor magyar arisztokrációról beszélünk?

A dualizmus korának végén, amikor megindultak a világháborús frontra a katonavonatok, mintegy 1200 főnemesi család tekinthette megtiszteltetésnek, hogy vadonatúj egyenruhákba bújtatott fiai ott integethetnek - nemzeti lelkesedéstől félájult szeretteiknek - a fellobogózott pályaudvarokon. Talán rájuk gondolt II. Vilmos császár, amikor azt igérte, hogy mire a levelek lehullanak, a katonák újra otthon lesznek. A legtöbbjük valóban nem várta meg, hogy a ragyogóan fényesített katonacsizmák besározódjanak a balkáni vagy a galíciai sárban, inkább a Park Klubban, a Kaszinóban vagy a pesti korzón igyekeztek megvédeni a hazát.

Az előbbi létszám adathoz csatoljunk egy kis birtok statisztikát is. Az 1911-i évi adatok szerint 597 arisztokratának volt ezer holdnál nagyobb, 184-nek pedig tízezer holdnál nagyobb birtoka. Mivel Magyarország össznépessége az 1910-es népszámlálási adatok szerint 18 millió 264 ezer fő körül volt, kissé kerekítve megállapítható, hogy a lakosság egyszázezred része birtokolta az összes földterület 13%-át.

Ez a rendkívül sokatmondó adat jelzi legvilágosabban annak a ténynek a hátterét, hogy miért volt képes a magyar arisztokrácia megőrizni - a polgári átalakulás első fél évszázadában is - a társadalmi, politikai és részben dazdasági befolyását.

A birtokos arisztokráciának ez a viszonylag magas száma egyébbként éppen a dualizmus időszakában lezajló megduplázódás eredménye. 1848 előtt ugyanis még csupán 3 birodalmi hercegi, 91 grófi és 115 bárói nemzettség - mintegy 600 család - alkotta a hazai főnemességet. Magyar hercegi cím akkoriban még nem is létezett, csak a dualizmus korszakának végén jelenik meg a nagyar hercegi méltóság, 1911-ben Festetics Tasziló, majd 1917-ben Lónyay Elemér gróf kapja meg ezt a kiváltságot.

Összeségében e korszak uralkodói, Ferenc József és IV. Károly 204 új főnemesi címet adományoztak. Nemzetiségi megoszlásuk szerint a kitüntetettek 40%-a magyar, 22%-a német, 18%-a zsidó, 14%-a szláv származású volt, a maradék 6% a többi hazai nemzetiségből került ki. A kiegyezés után Ferenc József császár és király Magyarországra is kiterjesztette a felső katonai és a hivatalnoki réteg "nemesítésének" politikáját. A grófi címet szük marokkal mérte ugyan (alig tucatnyi az adományozottak köre), de annál bőkezűbben osztogatta a báróságot. A mintegy 140 "homo novus" körében közel félszázra tehető azoknak a katona- és csendőrtiszteknek, diplomatáknak, a közös kormányzatban vagy a horvátországi adminisztrációban dolgozó tisztviselőknek a száma, akiknek a dinasztikus hűségükért cserébe bárói koronával megfejelt címer lett a jutalom. Aligha kell taglalni, miféle "szolgáló" nemesség kialakítását célozta ez a politika.

A dualizmus korában tehát a dinamikusan növekvő létszámú arisztokrácia erőteljesen jelen volt a gazdasági élet vezető posztjain. A latifundiumok urai ott ültek a bankok, gyárak és egyéb tőkés vállalkozások igazgatótanácsaiban, s ha e posztok egy része csupán reprezentatív jellegű is, az együttműködés kölcsönös előnyökkel járt.

Az arisztokrácián belül a legfelső "kasztot" az osztrák és nyugat-európai legelőkelőbb körökkel szoros rokoni, társasági kapcsolatban álló famíliák alkották. A Károlyi-, Esterházy-, Pálffy-, Pallavicini- családokból álló legszűkebb kör az, amelyre leginkább érvényes gróf Károlyi Mihály megállapítása: "az arisztokrácia mélységesen nemzetközi, sokkal inkább, mint az úgynevezett nemzetközi proletariátus, amely erősen kötődik a maga földjéhez és nyelvéhez...Az arisztokrata igazi környezete - bármely országban járjon vagy éljen is - az arisztokrácia, ehhez sokkal szorosabb és meghittebb kötelék fűzi, mint más osztályokhoz tartozó saját honfitársaihoz."

Ehhez a legezoterikusabb "kaszthoz" képest egy fokkal közelebb állt a magyar valósághoz az Andrássy-, Batthyány-, Széchenyi-, Festetics-, Hadik-, Zichy- grófok világa. A harmadik szintet pedig a bárói családok elitje alkotta. Ezek között a rétegek között azonban - ha létezett is - nem volt igazán merev a választővonal. Még a perifériához közelebb lévő, még kevésbé vagyonos erdélyi családok tagjai is csinálhattak jó "partie"-t a felsőbb "kasztok" tagjaival.

Az arisztokrácia távolságtartásának célját - többek között - pompásan szolgálták a javarészt historizáló, eklektikus stílusban építtetett vagy felújíttatott kastélyok, illetve városi változataik Budapesten a Múzeum-kert mögötti telkeken, vagy a sugárút végén közel a városligethez. Az öltözködésben és szórakozásban kifejtett pompa pedig ugyancsak ahhoz járult hozzá, hogy átléphetetlenül zárjon a "jó társaságot" elszigetelő válaszfal.

Szimbólumok, gesztusok nyelvén szól arról az üzenet, hogy az "ő" országuk nem a "mi" világunkról való. Távol voltak tehát és valamiképp mégis nagyon közel. Az arisztokrata világhoz tartozás - ugyanis - nemcsak a káprázatos és exkluziv életmódot jelentette, hanem uralkodó osztályként, annak a felelősségében való osztozást is, hogy miképpen alakuljon itt, a Duna-tájon 18 millió ember történelme.

A mayerlingi tragédia előzményei

Rudolf trónörököst kora gyermekkorától fogva egy hatalmas, sok nemzetiségű, egész Közép-Európát magába foglaló birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia leendő uralkodójának nevelték. Ferenc József császár- és király pontosan tudta, hogy a Monarchiát csak erős hadsereg segítségével tudja egybe tartani, ezért Rudolfot kezdettől fogva katonának neveltette, hogy készen álljon majd hivatása teljesítésére, amikor a császári hadsereg az ő parancsnoksága alá kerül.

Nem így gondolkodott viszont Erzsébet császár- és királyné, mert a szabadelvű, humanista gondolkodású Thurnburgot is a fia mellé fogadta tanítónak, hogy a trónörökös az életet is tanulja, ne csak a menetelés vagy a hadvezetés fortélyait. Rudolf katonaiskoláit befejezve rádöbbent, hogy jelentősen megváltoztak az idők, megcsapta orrát az apja kormányozta birodalom rothadásának a bűze.

"A császárság nem más, mint hatalmas romhalmaz, amely még áll, de előbb vagy utóbb szükségképpen le fog omlani,... az egész emberiségnek kijár a szabadság, ez a hajó a következő viharban menthetetlenül elsüllyed" - írta egy értekezésében a még csak 15 éves trónörökös. Forradalmi gondolatok ezek, nem trónörököshöz méltóak, gondolta Ferenc József - megismerve fiának politikai felfogását - és mindent elkövetett annak érdekében, hogy Rudolf ne árthassa bele magát az államügyekbe.

Rudolfot - sok más osztrák és magyar kortársával együtt - nyugtalansággal töltötte el az is, hogy a Monarchia túlságosan szorosra fűzte kapcsolatait a porosz Hohenzollerek uralma alatt nemrég egyesült Németországgal. Egy időben - titokban - arról ábrándozott, hogy a tolerancia és az együttműködés jegyében egyesülhet egy szép napon egész Európa. Úgy gondolta álma meg is valósul majd, ha trónra kerül ő maga és a másik két szabadelvű trónörökös, Németországban Frigyes herceg, Nagy-Britanniában pedig Edward walesi herceg.

Ez az álom azonban gyorsan szertefoszlott, mert Frigyes egy évvel a trónra kerülése után rákban meghalt. Fia, a fellengzős stílusú II.Vilmos császár pedig a legkevésbé sem osztotta Rudolfnak a béke jegyében egyesülő Európával kapcsolatos reményeit. Ami pedig Edward walesi herceget illeti, ő csak jóval később - 1901-ben - léphetett trónra, mert anyja, Viktória királynő sokáig élt és uralkodott.

Rudolf évekig nagy népszerűségnek örvendett, különösen a Monarchia magyar felében. Viszont 1888-ban kezdett elszigetelődni. Felismerte, hogy nézetei és felfogása tarthatatlanná vált, számot vetett politikai kudarcával. Élete hátralévő egy évében kicsapongó életet élt, majd 1889 január 29-én elkocsizott Mayerlingbe Vetsera Mária bárónővel. Másnap hajnalban következett be a tragédia. Pontos részletek nem ismertek, öngyilkosság vagy politikai merénylet? Talán már sohasem tudjuk meg: mi is történt azon a januári szerda hajnalon?