A tengerészek sok-sok nemzedékének szívébe költözött rémület már a Sargasso-tenger nevének említésekor is. Hittek a lebegő hínárba gabalyodott hajókról, és a tenger mélyébe rántott matrózokról szóló történetekben. Valójában a Sargasso-tenger még napjainkban is sok rejtélyt tartogat számunkra, biológiai és óceánográfiai értelemben egyaránt.
Az európai és amerikai angolnák például itt "ívtak" már akkor is, amikor a két földrész még nem távolodott el egymástól. A Bermuda- és a Nyugat-indiai-szigetek között lassan keringő 5,2 millió négyzetkilométernyi felületű víztömeget gyakran hasonlítják lebegő vizinövényekből álló gigászi úszó tutajhoz, de sokak véleménye szerint, biológiai értelemben véve valóságos sivatag. Valójában egyik állítás sem fedi a valóságot, ugyanis a tenger felszíne alatt, az úszó növények között számos bizar állat is él.
A Sargasso-tenger különös jelenségeivel és egyedi világával, először Kolombusz Kristóf és legénysége találkozhatott az 1492-es első amerikai útjuk során. Kolombusz hajói oly lassan szelték át a sűrű moszattömeggel borított vizet, hogy matrózainak bőven volt idejük tanulmányozni az úszó növényszőnyeg arany és olajzöld leveleit és a szárakon lévő, gázzal telt hólyagocskákat, amelyek a növényeket a vízfelszín közelében tartják. A tengerészek "sargazónak" nevezték el őket, mert a földközi-tengeri otthonaik környezetében termesztett szőlőre emlékeztették őket.
A lebegő növénytömeg túlnyomó részét egyetlen barnamoszatfaj, a szargasszó-moszat alkotja. Ez a moszatfaj két tekintetben is eltér sok más moszatfajtól, egyrészt mert nincs szüksége parti sziklákra, hogy megtapadhasson, másrészt mert vegetatív úton szaporodik. És ez a moszat jelenti a Sargasso-tenger táplálékláncának alapjait. A meleg tengervízben egészen különleges állatközösség alakult ki és él ma is a növényeken.
A Sargasso-tenger nagyon sokáig, igen féltékenyen őrizte egyik legkülönlegesebb, az itt születő európai és amerikai angolnák csodálatos életútjának titkát. Nem az angolna az egyetlen állat, amely a Sargasso-tengerben szaporodik. A meleg víz és a nagy termetű ragadozók hiánya idevonzza az arany makrahalakat, a kalauzhalakat és a repülőhalakat is, utóbbiak a lebegő moszatokhoz erősített hosszú füzérekben rakják le ikráikat. A biológusok szerint - viszont - az angolna az egyetlen olyan tengeri állat, amely visszatér meghalni szülőhelyére, a Sargasso-tenger különös, örökké keringő, hatalmas víztömegébe.
A nőstény angolnák a Sargasso-tenger meleg vizébe rakják le ikráikat, körülbelül 4-800 méter mélységben a vízfelszín alatt. A kikelő angolnalárvák a Golf-áramlattal sodortatják magukat. Az amerikai angolnák lárvái mindíg Észak-Amerikába tartanak, az európai angolnák utódai 18 hónapnyi sodródás után Európa kontinentális talapzatának pereméhez érkeznek.
A következő 8-9 évet a hímek többnyire a folyótorkolatok környékén élik, a nőstények viszont hosszú utakat tesznek meg felfelé a folyókon. Ez idő alatt mindkét nembeli egyedek megnőnek és szorgalmasan táplálkoznak. Készülnek a fáradságos visszaútra. Aztán az egyik őszön valamilyen kényszer azt sugalja, hogy elérkezett az ívás ideje. A nőstények elindulnak a folyókon lefelé, sós vizet és nyilt tengert keresve. Majd hat hónapig tart a visszaút a Sargasso-tenger felé, ahová megérkezve párosodnak, majd elpusztulnak.
Nem ismeretes: milyen erő irányítja az angolnákat útjuk során? Vajon a csillagok állása, vagy a hullámok keltette és az óceánfenékről visszaverődő rezgések alapján tájékozódnak? Esetleg képesek érzékelni a Föld mágneses terét? Nem tudjuk, de bizonyos, hogy valamilyen beléjük rögződött emlék hatására mindenképpen megkeresik azt a melegvizet, ahol születtek!