A magyar törzsek a 830-as években szakadtak el a Kazár Birodalomtól. Nyugatabbra költöztek a sztyeppén, az Al-Duna és a Don folyók közötti területen - az Etelközben - találtak megfelelő legelő területeket és a folyók nyújtotta természetes védelmet.
A Kazár Birodalomtól elszakadt - és az Etelközben megtelepedő - magyar törzsekhez, a kagán ellen felkelő három kabar (azaz "lázadó") törzs is csatlakozott. A befogadott kabar törzseket legtöbbször segéderőként alkalmazták, csatában a legveszélyesebb posztokat - támadásban az első sorokat, visszavonulásnál a menekülés fedezését - bízták rájuk.
Az Etelközi tartózkodás idején egy csoport kivált a törzsszövetségből és elhagyta a szállásterületet, őket nevezték később szavard magyaroknak, a Dontól dél felé, a Kaukázus vidékére vándoroltak és ott megtelepedtek. A források szerint velük sokáig megmaradt a kapcsolat.
A krónikák tanúsága szerint az Etelközi tartózkodás során fontos esemény játszódott le: a magyar törzsek megerősítették szövetségüket, vezért választottak, amit vérszerződéssel pecsételtek meg. A vérszerződés a törzsszövetség létrejöttét vagy megerősítését jelentette, ami jelentősen növelte a magyarság erejét.
A megerősödő nomád magyar törzsszövetség - a zsákmány reményében - támadó hadjáratokat vezetett. Rátörtek a sztyepptől északabbra élő földműves szlávokra, foglyokat ejtettek, majd eladták őket a bizánciaknak aranyért, kelméért vagy egyéb értékes áruért cserébe. Ilyen hadjáratok alkalmával léptek először a Kárpát-medence területére is.