A veronai szerelmesek

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare műve, a "Rómeó és Júlia" minden idők legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a "gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek? Vagy az egymással vetélkedő Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének?

"A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett..." (Mészöly Dezső fordítása). E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának történetét, amelynek 1595-ös bemutató előadása azonnali és elsöprő sikert hozott. Majd az 1597-ben megjelent első nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: "Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan előadatott". A dráma népszerűsége az elmúlt bő négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.

A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbűvölő, történetük oly szívbe markoló, hogy színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt győződve a történet valódiságáról, és Verona történetéről szóló művében - magabiztosan, de némiképp önkényesen - 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának időpontját.

Az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzők műveiben is megtalálható. Példaként kell megemlíteni a görög Ephesziosz-nak a k.e. 2. századból származó "Anthia és Abrocomas" című elbeszélését. Shakespeare azonban, úgy tűnik sokkal közelebbi forrásból merített.

A "Rómeó és Júlia" történetéhez nagyon hasonlót mesél el Salernitano 1476-ban megírt "Novellinó"-ja, amit ötven évvel később Luigi da Porto is megírt. Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet. Az ő írását P. B. de Launay lefordította franciára, és bekerült a "Histoires Traiques" (Tragikus históriák) című gyűjteményébe is. A francia változatot 1562-ben A. Brooke "Romeus and Juliet" címmel versben, 1567-ben pedig W. Paynter "The Palace of Pleasure" (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.

Egy Olin H. Moore nevű amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: "Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecci és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban. Elképzelhető, hiszen a késő középkori Itáliában volt két nagy - egymással folytonosan vetélkedő - hatalmi érdekkör. Ők lehetnek a névadók? Egyenlőre nem bizonyított, de ha igen: akkor hogyan lett a két helyi pártból két gyűlölködő veronai család? A dologban valószínűleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték.

Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta "Rómeó és Júlia" őstípusának történetét. Tőle aztán egyenes út vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.

De hát - igazából - kit érdekel, hogy bizonyítható-e: valóban éltek a szerelmesek? Ami számít az William Shakespeare lángelméje, aki hallhatatlanná tette őket.




Ökológiai válság

A napjainkban sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalmát több, mint húsz évvel ezelőtt írták le először: "...a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől".

A jelenleg már tomboló környezeti és gazdasági válságot megelőzően csak kevesen értették meg, hogy mindez mit jelent a gyakorlatban. A fenntartható fejlődés politikai szlogenné silányult. Az emberiségnek súlyos klímaválsággal - szárazság, viharok, áradások - kell szembenéznie. Az egész világot súlytó élelmiszer, energia, majd pénzügyi válság következett be, s a tudósok - széles körének véleménye - szerint ezek még csak a globális válság figyelmeztető jelei.

Hogy mit lehet, és mit kell tenni a világméretű káosz és pusztulás elkerülése érdekében? Elvben két út járható: vagy az erőforrások felhasználásának hatékonyságát kell növelni, mintegy tízszeresére, miközben a fogyasztás állandó szinten marad, vagy a fogyasztást kell csökkenteni a jelenleginek az egytizedére. A politikai és gazdasági vezetés világszerte, az előbbi megoldást támogatta és támogatja. Miközben azt látjuk, hogy a hatékonyság növelése lassan és irtózatos mértékű erőforrás-felhasználással halad, ezzel párhuzamosan a fogyasztás mértéke, a pazarlás még nagyobb mértékben nő.

Tény, hogy mostanra már a globális ökológiai rendszer került veszélybe: "... az emberiség a jelenlegi fogyasztással és technológiával csak egy 25-30%-al nagyobb földön tudna tartósan élni. Az eltartóképesség túllépésére 1978-ban került sor, azóta természeti tőkénk felélésével növeljük ökológiai lábnyomunkat" (Magyar Tudomány, 2007/12).

A fenntartható gazdasági növekedés mítosza tehát egyértelműen lelepleződött: úgy, ahogyan eddig értelmezték, fenntarthatatlan! Egyedüli megoldás a fogyasztás mielőbbi, s a lehető legnagyobb mértékű csökkentése. Választási lehetőségünk mindössze annyi, hogy önként mondunk-e le a pazarlás körébe tartozó szolgáltatások igénybevételéről, vagy kicsit később, immár kényszer alatt tesszük meg ugyanezt.

Tehát mit kell tennünk? Erősíteni kell a helyi termelést és fogyasztást, növelni kell a kistérségek önfenntartó képességét, természetkímélő gazdálkodási formákat kell előtérbe helyezni, megújuló energiaforrásokat kell alkalmazni, minden tekintetben takarékosabban kell élni. Vannak tehát konkrét ajánlások, a kérdés az, hogy ezúttal hallgatunk-e rájuk?

Reguláris magyar huszárezredek a Habsburgok Birodalmában

BEVEZETÉS

A huszár elnevezés a legkülönbözőbb anyanyelvű európai ember számára a kis termetű fürge lovon, jellegzetes nemzeti öltözékében, kezében szablyáját félelmetesen forgató, ugyanakkor félelmet nem ismerő, az ellenségre rontó magyar könnyűlovast jelentette.

Váratlan és gyors mozgásuk, a felderítésben, a menet- és tábor biztosításban, a csata utáni üldözésben, a zsákmányszerző portyákban és más kis háborús műveletekben elért minden sikerük ellenére a könnyűlovasok még 17. században is csak másodrendű katonának számítottak az európai hadakban.

A reguláris huszárság történetének igazi kezdetét a 17. század végi török ellenes felszabadító háború jelentette. Ekkorra már megszületett a Habsburg Birodalom állandó hadserege. Az új lovassági fegyvernemmel a könnyűlovas huszársággal az állandó hadsereg egyéb ezredeihez hasonló szervezésben, nagyobb számban első ízben számolt a hadvezetés.

A reguláris huszárezred lényegében - a katonaállítás módjától és konkrét összetételétől függetlenül - zsoldosokból állt. Az ezred mint szervezési, kiképzési és gazdálkodási alapegység az ezredtulajdonos ezredes irányítása alatt állt. Az ezredest az uralkodó nevezte ki és bízta meg az ezred felállításával, a létszám toborzásával, kiképzésével és a hadrafoghatóság biztosításával.

A tulajdonos ezredes az ezred tejhatalmú ura volt, szabadon dönthetett a felvétel, az előléptetés, a tartós vagy időleges szabadságolás, a fenyítés és az elbocsátás ügyében. Szabadon dönthetett a felszerelés, a ruházat, az élelmezés és a gazdálkodás minden részletében. Egy személyben felelt az előírt létszám megtartásáért, az anyagi gazdálkodás rendjéért, a katonai fegyelem betartásáért és a hadi készültség biztosításáért.

A Habsburg Birodalom reguláris huszárezredeinek története az első két ezred 1688-as létrehozásától a Birodalom 1918-as megszűnéséig eltelt 230 évet öleli fel. Ez idő alatt 28 reguláris huszárezred került felállításra, 16 ezred élte meg a 20. századot, 12 ezred hosszabb-rövidebb (három ezred 3-3 év, két-két ezred 6-6 év, 19-19 év és 34-34 év, egy-egy ezred 14 év, 33 év és 35 év) működést követően feloszlatásra került.

Most időrendben kövessük nyomon az egyes ezredek létrehozásának, majd felszámolásának körülményeit és vegyük számba az ezredtulajdonosok sorát - mind a 137 főt - akik hosszabb-rövidebb ideig élet-halál urai voltak a tulajdonukba adott egységeknél és működésük jelentős hatást gyakorolt a birodalom életére.



I.

A török elleni felszabadító háborúban résztvevő vármegyei huszárezredek hadi sikerei azt eredményezték, hogy a Habsburg hadvezetés az állandó hadseregen belül is számolni kezdett a huszárezredek létével.

Az első reguláris huszárezredek megszervezése a török ellen vívott felszabadító háborúval (1683-1699) egy időben zajló, a Francia Királyság ellen vívott úgynevezett pfalzi örökösödési háború (1688-1697) idején történt.

1688-ban a török ellenes harcokban különösen kitűnt Czobor Ádám ezredest, I.Lipót császár- és király az állandó hadsereg tábornokává nevezte ki, egyidejűleg megbízta két egyenként ezer fős magyar nemzetiségű lovasezred toborzásával és császári hadi szolgálatra történő felállításával.

Az egyik felállított ezred ezredtulajdonosává magát Czobor Ádámot, a másik ezred ezredtulajdonosává Czobor vejét, Pálffy Jánost (a későbbi neves tábornagyot) nevezte ki az uralkodó.

Az első ezred ezredtulajdonosa - az ezred alapító Czobor Ádám halálát követően - 1692-től Kollonits Ádám (a későbbi tábornagy), majd 1714-től az ezred 1721-es feloszlatásáig Nádasdy Ferenc (a felségárulásért 1671-ben kivégzett összeesküvő mindent elölről kezdő fia) lett.

A másik ezred megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 9. huszárezred. Pálffy Jánost ezredtulajdonosként három a pályája csúcsán tábornagyi méltóságra emelt kiváló huszártiszt, 1700-tól Ebergényi László, 1724-től Csáky György, 1741-től pedig Nádasdy Ferenc (a fentebb említett ezredtulajdonos hasonnevű fia) követte. Őket két lovassági tábornoki rangot elért huszártiszt, 1783-tól Erdődy János, 1806-tól Frimont János váltotta fel. Ezután már nem magyar nemzetiségű ezredtulajdonosok következtek: 1832-től Georg Wieland altábornagy, 1839-től I.Miklós orosz cár, 1849-től Franz Liechtenstein birodalmi herceg, 1887-től Lamoral Thurn-Taxis birodalmi herceg. Végül 1888-ban, az uralkodó - a legnevesebb korábbi tulajdonos - Nádasdy Ferenc tábornagy nevét adományozta az ezrednek.

1696-ban a török ellen vívott felszabadító háborúban való bevetésre szerveztette meg I.Lipót császár- és király a harmadik reguláris huszárezredet. Ennek élére tulajdonosezredessé az irreguláris egysége élén jelentős sikereket felmutató Deák Pált ezredest nevezte ki.

Ez az ezred ugyancsak megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 8. huszárezred. Deák Pált ezredtulajdonosként 1704-től - néhány hónapig Viszlay András ezredes, majd - Splényi János László altábornagy, 1729-től Csonkabég Ferenc altábornagy (a török basa unokájából lett Habsburg-hadvezér), 1735-től Dessewffy Imre altábornagy, 1739-től pedig a pályája csúcsán lovassági tábornoki rendfokozatot elért Baranyai János követte. Ezt követően négy nem magyar nemzetiségű altábornagy, 1766-tól Karl Nauendorf, 1775-től Dagobert Sigmund Wurmser, 1799-től Friedrich Nauendorf, 1802-től Michael Kienmayer következett. Majd 1828-tól Ferdinánd szász-koburg-gothai herceg, 1851-től pedig Frigyes Vilmos hessen-kasseli választófejedelem lett az ezred tulajdonosa. 1875-től újra katonák következtek: Alexander Koller, Pálffy András és Tersztyánszky Károly lovassági tábornokok voltak az ezred tulajdonosai.

A három első reguláris huszárezrednek a két, egy időben folyt - kétfrontos - háborúban való szereplését a kor legnagyobb hadvezérének tekintett Savoyai Jenő herceg így jellemezte: "a reguláris huszárok kiváló könnyűlovasságnak bizonyultak". Így a békeidőszakban is fegyverben tartották e három ezredet, előírás szerint 800 fős ezredenkénti létszámmal.

II.


A spanyol örökösödési háborúra (1701-1713) tekintettel a meglévő három huszárezred ezer fős hadi létszámra történő feltöltése mellett 1702-ben további öt új reguláris huszárezred felállításáról intézkedett az uralkodó.

Ez volt azaz időpont amikortól a bécsi hadvezetés a magyar huszárt már mindig néven nevezte, amikor a magyar és a huszár fogalma immár Európa-szerte összekapcsolódott, amikor egy korabeli közmondás a köz véleményét úgy fogalmazta meg: "a magyar már félig huszár".

Az öt új reguláris huszárezred közül az első tulajdonos ezredesévé Csonkabég Lipót Józsefet, egy kikeresztelkedett fogoly török basafit (a már említett ezredtulajdonos atyját), a másodikéra Gombos Imrét, a harmadikéra Loósy János Pétert nevezte ki az uralkodó. Loósy azonban az 1703-as harcokban elesett, a helyére Esterházy Antal generális került, aki a következő évben kuruccá lett, így ezredtulajdonosi jogát Csáky Tamás kapta meg.

Ezt a három huszárezredet azonban már 1705-ben kénytelen volt feloszlatni a Habsburg hadvezetés, mivel nem sikerült biztosítani az előírt ezredenkénti ezer fős létszámot. A meglévő nyolc huszárezredhez szükséges 8 ezer fős létszám helyett csak kevesebb mint 6 ezer fő állt fegyverben és a II.Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kitörésével - az átszökések miatt - a huszárok létszáma tovább csökkent. A feloszlatott három ezred maradék létszámával a maradó öt ezred állományát töltötték fel.

Az 1702-ben felállított negyedik reguláris huszárezred viszont hosszabb életet élt meg, mindvégig egyetlen arisztokrata család tulajdonában maradva. Az alapító tulajdonosezredes Esterházy Gábort 1704-től Esterházy József Simon, majd 1714-től az 1721-es feloszlatásáig Esterházy József követte.

Még tartósabb életűnek bizonyult az 1702-ben ötödikként felállított reguláris huszárezred, a 20. századig továbbélő - utolsó hadrendi száma szerint - mint 3. huszárezred. Ennek első tulajdonosa Forgách Simon generális volt, akinek kuruccá válását követően előbb 1704-től Lehoczky Márton, majd 1712-től Babócsay Pál generálisok lettek az ezred tulajdonosai. Azután 1727-től Dessewffy István altábornagy, majd a pályája csúcsán lovassági tábornokká előléptetett három huszártiszt, 1742-től Festetics József, 1757-től Széchenyi Antal, 1767-től pedig Esterházy Imre következett, (miközben 1767-ben néhány hónapig Ujházy Ferenc Ferdinánd generális is birtokolta az ezredet). A továbbiakban itt is nem magyar nemzetiségű ezredtulajdonosok, 1792-től Estei Ferdinánd Károly főherceg, 1850-től Károly bajor herceg, 1866-tól Ludwig Folliot (Crenneville grófja), 1876-tól Emmerich Thurn-Taxis herceg következtek. Végül 1888-ban uralkodói döntéssel az ezred felvette gróf Hadik András tábornagy nevét.

Az 1705. évi átszervezésekkel sikerült az előírt hadi létszámot biztosítani a fennmaradt öt reguláris huszárezredben. A rajnai és az itáliai hadszíntereken időközben elért huszársikerek ismét arra ösztönözték a hadvezetést, hogy 1708-ban - a meglévő öt huszárezred mellé - újabb két reguláris huszárezredet állítsanak fel.

Ehhez a két új ezredhez két - későbbi időponttal kapcsolatban megemlített - huszártiszt, az akkor altábornagyi rangban szolgáló Nádasdy Ferenc és a vezénylő ezredesként szolgáló Esterházy József kapott ezredtulajdonosi kinevezést. Ez a két ezred azonban nem élte túl a spanyol örökösödési háborút lezáró 1714. évi békekötést, hat éves működésüket követően mindkettőt feloszlatták.

Az 1714 utáni békeidőszakban fenntartott öt huszárezred létszámát előbb 610 főben, majd 800 főben és végül az 1721 után maradó három ezred ezredenkénti létszámát 1000 főben határozta meg a legfelsőbb hadvezetés.

III.

Az 1733-ban kitört lengyel örökösödési háborúban való részvétel miatt úgy döntött a legfelsőbb bécsi hadvezetés, hogy - a meglévő három huszárezred mellé - 1733-ban kettő, majd 1734-ben újabb három, összesen öt új reguláris huszárezredet állítanak fel.

Az 1733-ban felállított első ezred ezredtulajdonosává Splényi Gábort nevezte ki az uralkodó, aki pályája csúcsán lovassági tábornokká lépett elő és 1762-ben bekövetkezett haláláig gyakorolta a tulajdonjogot. Majd 1762-től az ezred 1768-as feloszlatásáig Esterházy Imre generális lett az ezred tulajdonosa.

Az 1733-ban felállított másik ezred megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 4. huszárezred. Alapító tulajdonosa - a végül altábornagyi méltóságot elérő - Hávor Miklós volt, őt 1744-től Dessewffy József generális (majd altábornagy), 1768-tól Ujházy Ferenc Ferdinánd generális, 1773-tól Martin Graeven altábornagy, 1792-től Vécsey Siegbert lovassági tábornok, 1803-tól Frigyes hessen-homburgi herceg, 1829-től Leopold Geramb altábornagy, 1839-től Sándor orosz nagyherceg, 1849-től Franz Schlick lovassági tábornok, 1862-től Czeh Viktor altábornagy, 1867-től Edelsheim-Gyulay Lipót altábornagy (majd lovassági tábornok), 1893-tól Arthur (Conneught és Strathearn) herceg követte az ezredtulajdonosi méltóság betöltésében.

1734-ben Károlyi Sándor lovassági tábornok (volt kuruc főgenerális és későbbi császári-királyi tábornagy) engedélyt kapott az uralkodótól, hogy saját költségén felállítson egy új huszárezredet, amelynek későbbi tulajdonjogát egyetlen fiának biztosította. Ez az ezred is megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 6. huszárezred. Az ezredalapítót a tulajdonosi jogkörben 1738-tól a fia Károlyi Ferenc (a későbbi lovassági tábornok) követte, majd 1759-től Pálffy Rudolf altábornagy, 1768-tól Hadik András lovassági tábornok (1774-től tábornagy), 1791-től Ernst Blankenstein altábornagy következett. Végül 1814-től a württembergi uralkodóházból kerültek ki az ezredtulajdonosok, előbb Vilmos trónörökös (illetve király), majd 1864-től I.Károly király és végül 1891-től II.Vilmos király.

Ugyancsak 1734-ben állították fel a Ghillányi János és a Pestvármegyey József által birtokolt két ezredet. Ghillányi János (pályája csúcsán altábornagy) az 1753-ban bekövetkezett haláláig birtokolta az ezredet, majd az ezred 1768-as feloszlatásáig Hadik András ezredes (majd lovassági tábornok) követte őt az ezredtulajdonosi méltóságban. Pestvármegyey József generális már 1743-ban elhunyt így őt az ezred 1748-as feloszlatásáig Adolph Berg von Trips követte az ezred élén.

A magyar huszárezredek szaporításának okát a hadügyek élén álló Savoyoi Jenő herceg nyíltan megfogalmazta: "Egy eljövendő hadjáratban egy 8000 fős huszár-hadtest lesz itt, amely az ellenségnek éppen akkora veszteséget fog okozni, pusztán a hadjárattal magával, mint tenné azt egy csata."

IV.

Az osztrák örökösödési háború (1740-1748) kitörésekor előbb irreguláris huszárezredeket állítottak fel, a bevonultatott létszámnak a meglévő reguláris huszárezredek feltöltése után maradó létszámából. De végül az 1741-ben jelentős veszteségeket szenvedett irreguláris ezredekből előbb kettő, majd 1742-ben még egy reguláris huszárezredet szerveztek.

Az egyik ezred ezredtulajdonosa Esterházy Pál Antal lett, aki mint lovassági tábornok fejezte be katonai pályafutását, őt 1762-től Luzsénszky Gábor altábornagy, majd 1773-tól az ezred 1775-ös feloszlatásáig Dagobert Sigmund Wurmser generális követett.

A másik ezred ezredtulajdonosa Beleznay János lett, aki pályája csúcsán az altábornagyi rendfokozatig jutott. Ez az ezred is megélte 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 10. huszárezred. Beleznay Jánost az ezredtulajdonosi méltóságban 1754-től Mórocz Imre altábornagy, 1759-től Bethlen József Ádám generális, 1773-tól Barcó Vince lovassági tábornok, 1797-től Mészáros János altábornagy, 1802-től Stipsitz József altábornagy követte. Azután 1814-től két porosz király III. és IV. Frigyes Vilmos, 1861-től Carl Lederer altábornagy, majd 1873-tól két német császár és porosz király I.Vilmos és I.Frigyes következett. Végül 1888-tól III.Frigyes Vilmos néhai porosz király nevét viselte, míg az utólsó ezredtulajdonosa 1917-től August Mackensen német vezértábornagy lett.

1742 tavaszán ismét egy tartós életű, a 20. századot megélő ezred felállítása következett - utolsó hadrendi száma szerint - mint 2. huszárezred. Erdélyi újoncokból egy irreguláris huszárezredet szerveztek és még abban az évben reguláris egységgé alakították át. Kálnoky Antal lett az ezred vezénylőezredese, majd 1749-től az ezred ezredtulajdonosa. Kálnoky Antal fokozatosan lovassági tábornoki rendfokozatba emelkedve 1784-ig maradt az ezred élén. Őt 1784-től Lipót Sándor főherceg, 1795-től József Antal főherceg, 1847-től Ernő Ágost hannóver királya, 1852-től Miklós orosz nagyherceg, és végül 1893-tól Frigyes Lipót porosz herceg követte az ezredtulajdonosi jogkörben.

V.

Az 1756-ban kirobbant, úgynevezett hétéves (1756-1763) háborúra tekintettel két új reguláris huszárezred felállításáról döntött a legfelsőbb haditanács. Az egyik ezredet Batthyány Lajos nádor a jász és kun kerületekből állította ki, és az 1775-ig történő fennállása alatt nádor (vagy jász-kun) huszárezrednek is nevezték. Batthyány nádor 1765-ben bekövetkezett halálát követően - annak ellenére, hogy a nádori méltóság betöltésére egyenlőre nem került sor - az ezred tulajdonjogát Török András generális kapta meg.

A másik ezredet I.Ferenc császár (Mária Terézia királynő férje és társuralkodója a Habsburg Birodalomban) állította fel a saját költségén. Ez az ezred is megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 1. huszárezred. Neve mind végig "császár" huszárezred maradt és ezredtulajdonosa a mindenkori uralkodó volt.

A hétéves háború során a nagy veszteségek ellenére is sikerült biztosítani az előírt létszámot, sőt még annak 1500 főre történő emelésére is lehetőség nyílt. És még a háború alatt, 1762-ben még egy reguláris huszárezred felállítására is sor került. Az új ezred a székely-huszárezred elnevezést kapta, és - a katonai határőr vidék egyéb ezredeihez hasonlóan - az ezredtulajdonosi jogkört az udvari haditanács gyakorolta egy vezénylőezredes útján. Ez az ezred ugyancsak megélte a 20. századot - utolsó hadrendi száma szerint - mint 11. huszárezred. Az ezred 1850-től Sándor württembergi herceg, 1887-től Jozef Windisch-Graetz herceg, 1891-től Ferdinánd bolgár fejedelem (illetve cár) nevét viselte.

VI.

A következő három reguláris huszárezred megalakítására, az 1798-ban már meglévő kilenc ezred mellé, a nagy francia forradalom és a Napóleoni Franciaország ellen vívott koalíciós háborúk idején került sor. Ezeket az ezredeket már nem oszlatta fel a hadvezetés, mindegyik a Habsburg Birodalom fennállásának végéig megmaradt.

Az 1798-ban 5. huszárezred első vezénylője, majd 1801-től tulajdonosa Ott Károly altábornagy volt, akit ezredtulajdonosként 1809-től a híres-hirhedt hadvezér Joseph Radetzky (pályája csúcsán tábornagy) követett két rövid megszakítással. Ugyanis 1814-1830 között György angol trónörökös (illetve IV.György angol király), valamint 1831-1848 között Károly Albert szárd király volt az ezred tulajdonos. De 1848-tól egészen az 1858-ban bekövetkezett haláláig ismét Radetzky tábornagy lett az ezred tulajdonosa, sőt halála után is megtartotta az ezred a Radetzky nevet, bár az uralkodó 1871-ig Wilhelm Montenouvo altábornagyra ruházta a tulajdonjogot.

A másik ugyancsak 1798-ban alapított 7. huszárezred első vezénylője, majd 1801-től tulajdonosa Johann Liechtenstein herceg (utolsó rendfokozata szerint tábornagy) lett, akit 1836-tól Henrik Reuss-Köstritz hercege, 1857-től Karl Simbschen altábornagy, 1864-től Frigyes Károly porosz herceg, majd 1885-től Vilmos porosz herceg (1888-tól mint II.Vilmos német császár és porosz király) követett az ezredtulajdonosságban.

Az 1800-ban alapított 12. huszárezred tulajdonosa a nádor volt, 1847-ig József főherceg, majd 1850-ig István főherceg. 1850 után nem volt betöltve sem a nádori sem az ezredtulajdonosi méltóság. Majd 1859-től Haller Ferenc lovassági tábornok, 1875-től Fratricsevics Ignác altábornagy, végül 1888-tól Albert Edwárd welsi herceg lett az ezred tulajdonosa.

VII.

Az 1859. évi itáliai háború ideje alatt szervezte meg a hadvezetés a 13. és 14. huszárezredet. Az előbbi ezred alapítója Friedrich Liechtenstein herceg, majd 1895-től Galgóczy Tivadar altábornagy , végül 1900-tól Vilmos porosz herceg az ezredtulajdonos. Az utóbbi ezred alapítója Pálffy Móric altábornagy, majd 1872-ben Vlagyimír orosz nagyherceg és végül Kolozsváry Dezső lovassági tábornok az ezredtulajdonos.

Legutoljára 1873-ban - egy átszervezés kapcsán - hoztak még létre két reguláris huszárezredet. A 10. dragonyosezredet alakították át a 15. huszárezreddé, melynek alapító tulajdonosa Pálffy Móric altábornagy lett, akit Ferenc Szalvátor főherceg követett, mint utolsó ezredtulajdonos.

A 10. ulánusezredből pedig létrehozták a 16. huszárezredet, amelynek alapító tulajdonosa Eduard Clam-Gallas lovassági tábornok lett, akit Alexander Üxküll-Gyllenband lovassági tábornok követett ezredtulajdonosként, de ennek az ezrednek 1916-tól - az utolsó magyar király koronázás alkalmából - még egy tulajdonosa lett Zita királyné személyében.

Meg kell említeni, hogy ekkorra már a korábban széles ezredtulajdonosi jogkört egy 1868-as intézkedéssel megszüntette az uralkodó. Akkoriban már a korábbiaktól erősen eltérő idők jártak. Albrecht főherceg, a hadügyek legfőbb irányítója 1869-ben megállapította: "A lovasság segéd fegyvernemmé vált és bármilyen fájdalmas is a felismerés, a lovasság 1805-höz vagy 1815-höz hasonló nagyszerű tömeghatása visszavonhatatlanul elmúlt."