"A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett..." (Mészöly Dezső fordítása). E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának történetét, amelynek 1595-ös bemutató előadása azonnali és elsöprő sikert hozott. Majd az 1597-ben megjelent első nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: "Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan előadatott". A dráma népszerűsége az elmúlt bő négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.
A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbűvölő, történetük oly szívbe markoló, hogy színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt győződve a történet valódiságáról, és Verona történetéről szóló művében - magabiztosan, de némiképp önkényesen - 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának időpontját.
Az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzők műveiben is megtalálható. Példaként kell megemlíteni a görög Ephesziosz-nak a k.e. 2. századból származó "Anthia és Abrocomas" című elbeszélését. Shakespeare azonban, úgy tűnik sokkal közelebbi forrásból merített.
A "Rómeó és Júlia" történetéhez nagyon hasonlót mesél el Salernitano 1476-ban megírt "Novellinó"-ja, amit ötven évvel később Luigi da Porto is megírt. Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet. Az ő írását P. B. de Launay lefordította franciára, és bekerült a "Histoires Traiques" (Tragikus históriák) című gyűjteményébe is. A francia változatot 1562-ben A. Brooke "Romeus and Juliet" címmel versben, 1567-ben pedig W. Paynter "The Palace of Pleasure" (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.
Egy Olin H. Moore nevű amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: "Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecci és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban. Elképzelhető, hiszen a késő középkori Itáliában volt két nagy - egymással folytonosan vetélkedő - hatalmi érdekkör. Ők lehetnek a névadók? Egyenlőre nem bizonyított, de ha igen: akkor hogyan lett a két helyi pártból két gyűlölködő veronai család? A dologban valószínűleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték.
Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta "Rómeó és Júlia" őstípusának történetét. Tőle aztán egyenes út vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.
De hát - igazából - kit érdekel, hogy bizonyítható-e: valóban éltek a szerelmesek? Ami számít az William Shakespeare lángelméje, aki hallhatatlanná tette őket.