Miért bukott meg a Római Birodalom?

Róma csaknem ezer éven át a világ legnagyobb szuperhatalma volt, majd hanyatlásnak indult, s végül katasztrofális véget ért, amikor nyugati részét barbár törzsek rohanták meg. Napjaink tudósai azt kutatják: valóban összeomlott-e a Római Birodalom?

A híres mondás szerint, ahogyan nem egy nap alatt építették Rómát, úgy a birodalom összeomlása sem sem zajlott egyik napról a másikra. A történészek mostanáig egyetértettek abban, hogy Róma megbukott, elveszítve politikai hatalmát és a hatalmas tartományok felett gyakorolt ellenőrzését. A rómaiak birodalom szerte utakat és hidakat építettek, törvényeket, rendet és egységes nyelvet kényszerítettek a tartományok lakóira. Róma hanyatlása véget vetett a civilizált életnek Nyugat-Európában, helyt adva az un. sötét középkornak az elkövetkező ötszáz évre.

A legújabb kutatások - viszont - azt látszanak igazolni, hogy Róma bukásának szerepét túldramatizálták, és a hírhedt sötét középkor sem is volt annyira sötét, mint ahogyan eddig gondolták. Ma már a történészek azt gondolják, hogy Rómát nem a megoldhatatlan belső problémák és ellentétek, vagy a barbárok támadásai buktatták meg. Valójában a birodalom nyugati felének nagyobbik részét feláldozták, hogy megmentsék a keleti felét.

Még a birodalom fénykorában történt, hogy a rómaiak tudatosan határt szabtak önnön európai terjeszkedésüknek. Brittaniában Hadrianus fala, Európa belsejében pedig a Rajna és a Duna folyók mentén erődök sora látta el a védelem feladatát. Jól védhetőnek tartották ezeket a határokat. A későbbi rajtaütések és betörések azonban bebizonyították, hogy ez nem így van. Válaszul kifejlesztették a mélységi védekezés taktikáját, kisebb csapatokra bízva a határőrizetet. A rendszeres támadások nagy száma miatt azonban ez a megoldás is csődöt mondott.

Választaniuk kellett, hogy a birodalom melyik részét akarják megvédeni, s úgy döntöttek: a nyugatot fogják feláldozni, beleértve Rómát is. A döntés mögött több volt, mint puszta hadászati logika. A római császárok felismerték, hogy birodalmuk túl nagy és túl sokszínű lett ahhoz, hogy egyetlen centrumból egyetlen uralkodó irányítani tudja. A megoldás kézenfekvő volt, kettéosztották a birodalmat és Róma mellett létrehoztak egy keleti fővárost is Bizáncban. Ettől kezdve két császár irányította a birodalmat, egyik a keleti, másik a nyugati felét.

A 4. század végétől azonban a gazdagabb kelet magára hagyta a nyugatot. Róma többé már nem játszott központi szerepet, még csak nem is volt a Nyugati Birodalom fővárosa, késői császárai ugyanis inkább Milánóból vagy Ravennából kormányoztak szívesen. Így amikor Odoaker germán király k.u. 476-ban feldúlta Rómát, az esemény inkább volt szimbolikus, mint valós jelentőségű.

Ami a Nyugati Birodalom többi részét illeti, Róma bukása nem jelentett többet a hatalom gyeplőjének és az adminisztrációnak az átadásánál. A barbárok bejövetele nem hozott semmilyen számottevő változást. Nem jelentette a pogány hithez való visszatérést. Az átlag embert nem igazán érintették a változások, az élet folyt tovább. Csupán a birodalmi uralkodó osztályt fosztották meg hatalmától, elvették vagyonát, s az új - barbár - vezető réteg szolgálatába kényszerítették, vagy keletre menekülhetett.

A történészek ma úgy vélekednek: nem az a fő kérdés, hogy miért bukott meg a Római Birodalom, sokkal inkább az, hogy miként tudott olyan sok minden megmaradni belőle? A keresztény középkor, valamint a modern Európa egyaránt a bukott birodalom által hátrahagyott alapokra épült. A római kultúra - kitörölhetetlenül - civilizációnk szerves részévé vált.