Út a növénytől a gyógyszerig

A növényeket az ember mindig is használta fájdalomcsillapításra. Mágikus erőt tulajdonított nekik, majd fokozatosan megtanult különbséget tenni tulajdonságaik között.

Már az ókori Görögországban, az orvostudomány atyjának nevezett Hippokratész (i.e. 460-377) javasolta a spárgát és a fokhagymát vízhajtó tulajdonságáért, a mákot hipnotizáló hatásáért, míg a fűzfa leveleit lázcsillapító szerként.

Az időszámítás kezdetén agy másik görög orvos, Dioszkuridész megalkotta az első gyógynövényes herbáriumot, több mint 500 növényfajt bemutatva. Néhány évszázad később - arab és perzsa fordításban - ezt a munkát használják majd a muzulmán tudósok is, akik nagy hatással lesznek a kor egyetemeire.

Az afrikai és ázsiai kereskedelemnek köszönhetően a nyugati gyógyszerkönyvek - az évszázadok során - sokféle egzotikus növénnyel és fűszerrel gazdagodtak. Helyet kapott bennük a kámfor, a gyömbér, a fahéj, a szerecsendió, a szantál, a kurkuma, a ginszeng és a szenna. De mind a helyi, mind a távoli eredetű növények használatát még hosszú ideig kisebb-nagyobb mértékben a képzeleten alapuló néphit határozta meg.

Napjainkban a gyógynövények használatát a kémia fejlődése - amely lehetővé tette a növények hatóanyagainak szintetikus úton történő előállítását - sem befolyásolta. A növények nem tűntek el a gyógyszerkönyvekből. Éppen ellenkezőleg, szerepük most már kettős: egyrészt a valódi gyógynövény-terápia okán, amely továbbra is az egész növényt vagy kivonatát hasznosítja, másrészt a gyógykészítmények alapanyagaként.