A dualizmus korának végén, amikor megindultak a világháborús frontra a katonavonatok, mintegy 1200 főnemesi család tekinthette megtiszteltetésnek, hogy vadonatúj egyenruhákba bújtatott fiai ott integethetnek - nemzeti lelkesedéstől félájult szeretteiknek - a fellobogózott pályaudvarokon. Talán rájuk gondolt II. Vilmos császár, amikor azt igérte, hogy mire a levelek lehullanak, a katonák újra otthon lesznek. A legtöbbjük valóban nem várta meg, hogy a ragyogóan fényesített katonacsizmák besározódjanak a balkáni vagy a galíciai sárban, inkább a Park Klubban, a Kaszinóban vagy a pesti korzón igyekeztek megvédeni a hazát.
Az előbbi létszám adathoz csatoljunk egy kis birtok statisztikát is. Az 1911-i évi adatok szerint 597 arisztokratának volt ezer holdnál nagyobb, 184-nek pedig tízezer holdnál nagyobb birtoka. Mivel Magyarország össznépessége az 1910-es népszámlálási adatok szerint 18 millió 264 ezer fő körül volt, kissé kerekítve megállapítható, hogy a lakosság egyszázezred része birtokolta az összes földterület 13%-át.
Ez a rendkívül sokatmondó adat jelzi legvilágosabban annak a ténynek a hátterét, hogy miért volt képes a magyar arisztokrácia megőrizni - a polgári átalakulás első fél évszázadában is - a társadalmi, politikai és részben dazdasági befolyását.
A birtokos arisztokráciának ez a viszonylag magas száma egyébbként éppen a dualizmus időszakában lezajló megduplázódás eredménye. 1848 előtt ugyanis még csupán 3 birodalmi hercegi, 91 grófi és 115 bárói nemzettség - mintegy 600 család - alkotta a hazai főnemességet. Magyar hercegi cím akkoriban még nem is létezett, csak a dualizmus korszakának végén jelenik meg a nagyar hercegi méltóság, 1911-ben Festetics Tasziló, majd 1917-ben Lónyay Elemér gróf kapja meg ezt a kiváltságot.
Összeségében e korszak uralkodói, Ferenc József és IV. Károly 204 új főnemesi címet adományoztak. Nemzetiségi megoszlásuk szerint a kitüntetettek 40%-a magyar, 22%-a német, 18%-a zsidó, 14%-a szláv származású volt, a maradék 6% a többi hazai nemzetiségből került ki. A kiegyezés után Ferenc József császár és király Magyarországra is kiterjesztette a felső katonai és a hivatalnoki réteg "nemesítésének" politikáját. A grófi címet szük marokkal mérte ugyan (alig tucatnyi az adományozottak köre), de annál bőkezűbben osztogatta a báróságot. A mintegy 140 "homo novus" körében közel félszázra tehető azoknak a katona- és csendőrtiszteknek, diplomatáknak, a közös kormányzatban vagy a horvátországi adminisztrációban dolgozó tisztviselőknek a száma, akiknek a dinasztikus hűségükért cserébe bárói koronával megfejelt címer lett a jutalom. Aligha kell taglalni, miféle "szolgáló" nemesség kialakítását célozta ez a politika.
A dualizmus korában tehát a dinamikusan növekvő létszámú arisztokrácia erőteljesen jelen volt a gazdasági élet vezető posztjain. A latifundiumok urai ott ültek a bankok, gyárak és egyéb tőkés vállalkozások igazgatótanácsaiban, s ha e posztok egy része csupán reprezentatív jellegű is, az együttműködés kölcsönös előnyökkel járt.
Az arisztokrácián belül a legfelső "kasztot" az osztrák és nyugat-európai legelőkelőbb körökkel szoros rokoni, társasági kapcsolatban álló famíliák alkották. A Károlyi-, Esterházy-, Pálffy-, Pallavicini- családokból álló legszűkebb kör az, amelyre leginkább érvényes gróf Károlyi Mihály megállapítása: "az arisztokrácia mélységesen nemzetközi, sokkal inkább, mint az úgynevezett nemzetközi proletariátus, amely erősen kötődik a maga földjéhez és nyelvéhez...Az arisztokrata igazi környezete - bármely országban járjon vagy éljen is - az arisztokrácia, ehhez sokkal szorosabb és meghittebb kötelék fűzi, mint más osztályokhoz tartozó saját honfitársaihoz."
Ehhez a legezoterikusabb "kaszthoz" képest egy fokkal közelebb állt a magyar valósághoz az Andrássy-, Batthyány-, Széchenyi-, Festetics-, Hadik-, Zichy- grófok világa. A harmadik szintet pedig a bárói családok elitje alkotta. Ezek között a rétegek között azonban - ha létezett is - nem volt igazán merev a választővonal. Még a perifériához közelebb lévő, még kevésbé vagyonos erdélyi családok tagjai is csinálhattak jó "partie"-t a felsőbb "kasztok" tagjaival.
Az arisztokrácia távolságtartásának célját - többek között - pompásan szolgálták a javarészt historizáló, eklektikus stílusban építtetett vagy felújíttatott kastélyok, illetve városi változataik Budapesten a Múzeum-kert mögötti telkeken, vagy a sugárút végén közel a városligethez. Az öltözködésben és szórakozásban kifejtett pompa pedig ugyancsak ahhoz járult hozzá, hogy átléphetetlenül zárjon a "jó társaságot" elszigetelő válaszfal.
Szimbólumok, gesztusok nyelvén szól arról az üzenet, hogy az "ő" országuk nem a "mi" világunkról való. Távol voltak tehát és valamiképp mégis nagyon közel. Az arisztokrata világhoz tartozás - ugyanis - nemcsak a káprázatos és exkluziv életmódot jelentette, hanem uralkodó osztályként, annak a felelősségében való osztozást is, hogy miképpen alakuljon itt, a Duna-tájon 18 millió ember történelme.