Gondolatok a magyar építészet történetéről

A magyar művészeti ágak közül talán az építészet a legfontosabb, amely a maga komplexitásával lehetővé teszi a nemzet kultúrájának megértését. Nemcsak az alkotások darabszáma és minősége, hanem a létrehozásukat meghatározó földrajzi környezete miatt is, amely szinte garantálta az - évszázadok során virágzó - magyarországi építészet változatosságát.

A történelmi Magyarország etnikailag sokszínű terület volt, amely ezer éves története során számos megpróbáltatást élt át: a 13. században tatár dúlás, a 16. század első harmadától 150 éves török hódoltság, és a Habsburg Birodalomnak alárendelt félgyarmati lét, majd a 20. században az első világháborút követő területveszteség, és a második világháború óriási pusztítása.

Minden katasztrófát bevándorlási hullám - vagy tudatos betelepítés - és új építkezések követtek. Ezek a hányattatások növelték és megerősítették a magyarság képességét a túlélésre és a megfelelő kulturális kifejezésmód megtalálására. Ugyanakkora magyarországi építészetben megfigyelhetők az Európa különböző részeiről érkező hatások is. Váltakozó intenzitású német, francia és olasz befolyás tapasztalható bizonyos épülettípusok és egyes országrészek esetében.

Az évszázadok alatt - azonban - sajátosan magyarrá vált az ország építészete, ami elsősorban kellemes tömegalakításban és a díszítés mértékletességében fejeződött ki. A 19. század végén és a 20. század elején aztán, a magyar építészek érdeklődéssel fordultak a keleti őshaza felé. Stíluskeresésük, amely a népművészetre és az ázsiai eredetű díszítőformákra alapul, hatással van még kortárs építészetünkre is.